az index
 
1.

„A kultura úgy hull le rólam, mint ruha másról boldog szerelemben” – állítólag egyszer szólalt meg a néma kalapos ember, és ezt mondta a Nagymező utca dús bús platánjai alatt állva, felhúzott bal lábbal a piszkos falnak támaszkodva ott, ahol az egyik platánra hosszúkás konzervdoboz van szögelve csikktartónak. Páran hallották, de hallucinációnak, víziónak vélték, a csatornák hangjának, vagy a postás guruló kocsija megolajozatlan kerekéből felsóhajtó nyiszogásának, altéri nesznek, sziszogó lökéshullámnak az égből, a felhőről lehulló kondenzcsík zajpamacsnak, mert a néma kalapos ember nem beszélthetett így. Bizonyára nem is mondta, hiszen hogyan is lehetetne olvasott egy néma utcai ember.

Viszont artikulálatlan hangokat tud kiadni, és mutogatni is jól és nagy kedvvel, például el tudja gesztikulálni, hogy nem iszik, és teljesen érthetően, mindenki számámára világosan, hogy nem a folyadékbevitel megtagadásáról van szó az esetében, hanem arról, hogy nem fogyaszt alkoholt, ami a státuszából, hogy az utcán él, de legalábbis az utcán tartózkodik naphosszat, minden egyes áldott nap reggeltől estig ott van ezen a pár száz méteres, kiöblösödő, fás, parkolós szakaszon, a csatatéren, ahol vagy 100 kocsinak jut hely, jobb esetben 105-nek, ha szorosan állnak, abból három rokkant, egy a templomnál, imához, kettő a korábbi Fleischer ingszaküzlet előtt, az Andrássy út és a Király utca között, logikusan következett volna, hiszen mindenki tudja, hogy ezt az életmódot máshogyan nem lehet elviselni, csak jelentős mennyiségű alkohol, vagy más tudatmódosító szerek rendszeres napi bevitelével, hogy egy kicsit, csak órákra vagy pillanatokra, jobb, vagy legalább elviselhetőbb legyen az élet, a világörökségtől egy köpésre.

Ahogy az összes, az autók parkolóba való, gyakran fenyegető beintéséből hétköznap betevőt szerző huszonéves srác az idő nagy részében be van állva. Ki tudja, mitől, frontin, xanax, vagy biófű, vagy bármi, ami kéznél van és olcsó és hatékonyan üt az agyra, és olyankor üvöltözve vitatkoznak egymással és a járókelőkkel, és kukát rúgdosva átkozódnak és fenyegetően kéregetnek a beintett kosztümös csinos nőktől, akik tán színházba, fordrászhoz, randevúra vagy légyottra érkeznek ide, a pesti bródvéjre, vagy tucat fordrászat van a környéken, az Ó utca a pesti fodrász mekka, akik félelmükben, hogy hozzájuk ér, vagy csak a közelükbe jön a piszkos, büdös, aggresszív állat, tejelnek. Ötszázas, ezres. Sok nős napokon a beintők délutánra kiütik magukat és a földön a vizeletükben fetrengenek vagy a fák tövében, kapualjakban kidőlve, kiütve, öntudatlan állapotban alszanak. De a tetovált dzsippes is penget, félti a kocsiját, és igazából azt se szeretné kipróbálni, ha hárman nekimennek, anyagra gyűjtve. Csak a foga között szitkozódik, hogy ezeket a patkányokat szarért nem dobták le a tajgetoszról. Itt egy ezres, bazmeg.

A néma kalapos ember szintén részt vesz az üzletben, amit azért jól keresztülhúzott az önkormányzatok kicsinálásra bevezetett ingyenes parkolás, ha nem rám szavaztatok, dögöljetek meg, mocskos pestiek, hiszen nem annyira mozognak a kocsik, kevesebb a lóvé, lefeleződött a bevétel, amiből van feszültség, de stílussal, módjával és eleganciával, méltóságon alulinak tartana ilyen viselkedést, meg persze bölcs belátás is van ebben, mert ha újjat húzna a drogra hajtó ifjabbakkal, ha a kelleténél jobban rátenyerelne a jó napokon pár tízezret tejelő bizniszre, alighanem szempillantás alatt kicsinálnák. Abban, ahogy mutatta, hogy nem iszik, persze volt múltbeli tapasztalás arról, hogy milyen, amikor igen, bizonyára jelentős múltja volt etéren, mert akinek nincs, az nem kerít ekkora feneket a üveggel való szakításnak és a szesztől való elválásnak. Szeszszerelmünk szénszünete. Nincs befűtve a kazán. Hideg a koksz.

Hogy miként és hogyan került ide az utcaszakaszra, arra már senki nem emlékszik, mert abból az időből már senki nincs itt, a beintőfiúk gyorsan kopnak, elfogynak, elviszi őket a drog, a mentő, a börtön, a kíméletlen, hajléktalan utcai élet, a függés és nem jön a segítség. A kalapos néma marad. Tán elbánt vele az igazságszolgáltatás, és kirakta az utcára, ahogy sok, későbbi hajléktalannal megesik, hogy a bíróság a gyerekkel együtt az asszonynak ítél mindent és a férjet akaratlanul is betaszítja hajléktalanságba és aztán az abból többnyire egyenesen következő állástalanságba. Lehet. De az is lehet, hogy más a történet. A kalapos ember hallgat. Áll kint, hóban, fagyban, napsütésben, mindenkit ismer az utcában és őt is mindenki ismeri, kap ezt-azt, kávét, süteményt, maradék kiflit záráskor, áll és néha beint egy-egy kocsit, már húsz éve is csinálta, de a nála fizikailag sokkal erősebb, és hármas-ötös csoportokban mozgó suhanc nagymenőkkel már nem konkurál, azok se veszik komolyan, inkább csak akkor dolgozik, amikor a fiatalok már kiütötték magukat a napi pénzből. Az ő piaca a józanságából fakad, hiszen akkor is van munkaképes kedve, amikor a többieknek már nincs semmihez, csak a kába, öntudatlan alváshoz. Lehet azért, hogy iszik, de nem látszik rajta.

Decemberre idén Mikulásra váltott, megjelent egy piros kabátban, és ehhez széles karimájú piros kalapot öltött, tán ez a téli, ünnepi szezonbeli viselete, mert kalap, de legalább sapka nélkül még senki nem látta. Adjuk meg a módját, a stílus az ember. Ezt persze nem mondja a bajusza mögül somolyogva, fekete szivarkáiból nagyokat szippantva, pár lépésre a Guccitól és a gyémántszaküzlettől, ahol főleg a kínaiak vásárolnak, még járvány és kijárási tilalom idején is, kínaiak akkor is vannak, viszont sugallja, a nagy kirakat előtt állva, ahol frissen felragasztott felirat hirdeti, hogy 50%-os leértékelés van a COS-ban. Woltos futárok tekernek. A trafikból kiszűrődik a hír, hogy tízezrével érkezik már a vakcina Nyugatról, a kórházakban elkezdődik az oltás, de oltási terv az még nincs. 2020-nak vége.

2.

- Ne parkolózzál, bazmeg.
Ennyit mondanak a zsaruk, amikor néha kijönnek a terepre, a csatatérre, ez a szankció és fegyelmező erő, amit fel tudnak mutatni, megállnak másodiknak a Nagymezőben villogóra állított Audijukkal, megvilágítja a kopasz ágakat a villódzó kék fény, és olyankor a parkolózók szétrebbenek a környező mellékutcákba és kapualjakba, mint a verebek, csak tántorogva, dülöngélve, kocsiknak és falaknak támaszkodva sietős mentükben, abban a felhőben repülve, amiben éppen vannak, magasan vagy mélyen vagy mentális ködben és agyi párában a napi cucctól, amit a parkolózásból összeszedtek, rájuk hívta valaki a zsarukat alighanem ilyenkor, mert belekötöttek, vagy elküldték a kurva anyjába, és ez még a legfinomabb szólam, ami a szájukat elhagyja, mert ha egy sofőr nem fizetett azért, hogy beintették egy üres parkolóhelyre, amiből rendszeresen nagy hiány van, ez a város igazi hard assetje, és ami persze nem az ővék, de úgy gazdálkodnak vele, mintha a sajátjuk lenne, ha nem kapnak a hajladozva, szinte táncolva, teátrális karmozdulatokkal végzett melóért lóvét, akkor követelnek és követnek, hogy legalább valami kajád nincs-e, akkor legalább kaját adjál és fenyegetően közel nyomulnak járvány idején, láthatóan nem teljesen beszámíthatóan és tetteik következményeivel nem teljesen tisztában, mert hajtja őket előre az anyag iránti vágy a további, még mélyebb kábulat felé, amibe belezuhanva hamarabb el lehet jutni a nap végéig, hogy aztán holnap minden újra kezdődjön ebben a túlélés és a függés zárt körein túl sehova se mutató körforgásban.

A budai úriasszonyok, vagy apuveddmegnekemavárost lányok, akik márkás kocsijaikkal legurultak a hegyről, hogy az Andrássy járvány és lezárás alatt is nyitvatartó, kínai turisták híján, hazaiak azért akadnak, ha nem is élő és viruló, de elműködgető luxusboltjaiban shoppingoljanak és otthagyjanak akár párszázezret, menő üzletasszonyok saját bevétellel vagy férjeik, apjuk számláit apasztva, a legjobb alanyok erre a parkolózásra, mert ahogy jólöltözötten, frissen megcsinált hajjal kikászálódnak a kocsiból, sikeresen megállva ott, ahol nagyon nehéz parkolóhelyet találni, és ezért nagy kincs, talán nem csupán a szép ruhájukat, toalettjüket, táskájukat féltik, amit éppen most készülnek lecserélni egy újra, ha nem is a Gucciban vagy Louis Vuittonban, de minimum a COS-ban, vagy a Michael Korsban, de némi szociális lelkiismeret is feltámad bennük, ha arra gondolnak, hamarosan mennyivel könnyítik meg a ridiküljükben lapuló plasztikkártyát, ezért odadobni egy százast vagy kétszázast nem csupán bőven belefér a büdzsébe, de azzal az érzéssel is tölti el a szívüket, hogy tettek valamit ezért a szerencsétlenért, aki itt balettozik, láthatóan részegen vagy beállva, a hóesésben, hogy helyet teremtsen az autónak, és még arra is figyel, hogy parkoláskor nehogy a másik kocsinak nekikoccanjon, ezért a szolgáltatásért ki lehet adni ennyit, végülis egy nyelvet beszélünk, vagyis majdnem, és már csak az átadás módja kérdés, mert igazán érintésmentes fizetésre volna a törekvés, és nem csak a járvány miatt, hanem azért is, mert a parkolózók nagyon büdösek és koszosak is, dobni azonban mégiscsak illetlenség volna a fémpénzt, hát valahogy a lehető legkevésbé közel navigálják magukat a szerencsétlenhez, és szinte mintha teleszkópos volna ápolt kezük, frissen pirosra pingált körmökkel, a kesztyűt még nem vették fel, mert abban nem lehet pénzt kivenni, olyan messzire kinyújtják és egy hirtelen mozdulattal, a másik felfelé fordított kérő tenyere fölött úgy harminc centivel indítva a manővert, belepottyantják a fémet, és aztán gyorsan visszahúzzák a kezüket s azzal egy ütemben a fekete bőrbe bújtatott lábuk már indul is a járda felé, átlépve egy kátyúban keletkezett tócsán, mert az utca tiszta kátyú, évtizedek óta nem aszfaltozták újra, csak toldozgatták, foltozgatták, ki tudja, tán a háború óta. Nem volt egyszerű, de sikerült, irány a shopping.

A rendőrök, jó kondijú huszonévesek, úgy negyedórát maradnak, két szerencsétlen gyíkot lefülelve és az egyik kapualjban falhoz állítva és tisztes távolból faggatva, hogy ugye megmondtam, bazmeg, hogy ne parkolózzál, a gyík tagad, ő nem, már nem csinálja, leszokott róla, csak itt vagyok, biztos úr, épp itt az utcán, és azt ugye nem tiltja a törvény, hogy itt legyek a párommal, mutat az ősz torzonborz hajú nőre, akinek vérben forog a szeme, és alig érthetően beszél, hatvannak néz ki, de valószínűleg legfeljebb negyven, a nőiség, a nemiség, a szexus semmilyen jegyét magán nem hordozva, azok elhullottak az úton, amely ide vezetett, szanaszét vannak már szóródva, a Liget bokrai tövében meg a szálló ágyai alatt hevernek, mert az utcán töltött életben az évek minimum duplán, de nőknél akár triplán számítanak, és a mindenkori várható hátralévő élettartam aligha haladja meg az átlagos felét. Szóval mi a faszt kezdjünk ezekkel, merül fel a jogos kérdés a zsarukban, bevihetnénk őket az őrsre, de mi lenne az eredmény, ha a vétek éppen csak annyi, hogy valakit elküldtek a búsba, csak csúnyábban, marad az üres fenyegetőzés, hogy meg ne lássalak itt többet, mert akkor már nem leszek ilyen elnéző, erről mindkét fél tudja, hogy semmi, de semmi foganatja nem lesz, de ebben maradnak, a nyomatékos hatástalan fenyegetésben, s nem mellesleg azért is, mert így a járőrkocsiban nem keletkezik elviselhetetlen bűz, az utcán, szélben, még bírható a nyomorékok szaga, de ha beviszik őket, a legdurvább vegyszerek is csak nehezen és sokára veszik ki a kárpitból az orrfacsaró bűzt, még napokig ebben a retekfelhőben kell járőrözni, és ők maguk is olyan büdősek lesznek, hogy a kollégák gúnyolódnak majd rajtuk, hogy mi van, összefeküdtél eggyel, annyira nincs nőd? Ebben maradnak, nincs több erőszakos parkolózás. Megegyeztünk? Meg. Deal done. A rendőrautó elhajt, és tíz perc múlva már újraindul az üzlet, a verebek dülöngélve visszarebbennek a drótra.

Harmicas csinos szőke jön a Volvójával. Nincs hely, félreáll egy kicsit másodiknak, hogy a 70-es troli, amit még Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjának tiszteletére kereszteltek 70-esnek, és úgy maradt 2021-re, meg tudja előzni.

3.

Elkezdtek sűrűbben jönni a rendőrök. Egy audi, két audi. Lassú poroszkálások, körbe-körbe az utcában, fenyegető járőrözések, az egyikben még géppisztolyos katona is érkezett, a diktatúra járványügyi hadikommandója, és meglátva az egyik parkolózót, aki autót próbált beinteni, odaszaladt hozzá és láthatóan megfenyegette. Géppisztoly a mellkasán. A fokozott jelenlét, ami éjszakára is kiterjedt és napokig tartott, és nem lehet tudni, hogy a verbális fenyegetéseken túl még milyen eszközöket vonultatott fel, meghozta a gyümölcsét. Egyszer csak jött egy reggel, amikor nem az történt, ami szokott, hogy már hatkor, kábán a ki tudja hol töltött éjszakától, szállón, utcán, vagy valami lerobbant pincében, vendégágyon, a parkolózó suhancok elkezdenek gyűldézni főleg a nemzeti dohánybolt vidékén, valahonnan már van kávéjuk és a nyitást várva zenét hallgatnak az egyik csávó piros bömböldéjén meg pofáznak arról, amiről egy ilyen hideg téli reggelen pofázni lehet azoknak, akik autók parkolóhelyre való, fenyegető beintéséből próbálják összeszedni a betevőt, bíróság és börtön a káromkodások tengeréből levegőért felbukkanó cetként kiemelkedő szófoszlányok, szóval az egyik reggel a szokott jelenet elmaradt. Hét óra, még mindig sehol senki. Nyolc, indul a nagyüzem, jönnek az autók, kilenc, tíz, semmi, aztán jönnek shoppingolni a budai úrihölgyek az Andrássyra, és parkolózó egy szál se, se hírük, se hamvuk, még a környéken sem bukkannak fel, a mellékutcában, ahol meg szokták magukat húzni, amikor jönnek a rendőrők, vagy kiütötték magukat, sem tűnnek elő. Síri csönd van, sehol egy üvöltés, egy részeg bazdmeg vagy a kurvaanyádat, áthajítva az utca túloldalára, ahol a járdán koppan a vaskos káromkodás, egy babakocsis anyu, vagy egy kutyás kiskosztümös csajszi lába előtt, hanem valóban temetői csönd, csak a város szokásos moraljása, a tetőkön kopogó téli eső, a troli suhanása, árupakolás, tekerő futárok és olyan urbánus aktivitások, amelyek még járványban és lezárásban, bezárt színházak mellett is jellemzik a pesti bródvéjt.


Eltűntek. Elvesztek. Az egyiket, egy nagy kabátos dagadtat, akin mindig sipka van, látták a Nyugatinál, ott héderelt egy haverjával és kétliteres flakonos fehéret szopogattak unottan, a spárban alsó polcos, vakon tudják, hova kell nyúlni. Valami hathatós fegyver lett bevetve, hogy eltűntek, mint a kámfor, és a csapattól külön dolgozó, magánzó néma kalapos ember maradt csak a csatatéren. Ő is csak hébe-hóba folytatta a munkát, egyszer-egyszer, szinte pusztán megszokásból állt ki hadonászni, mintha neki se lenne megengedve, de mivel mindig itt lebzsel, tán kiszúrta a nem őrzött órákat, a pénznek ő se lehet ellensége, és a kockázatot vállalva újra nekiállt az iparnak, az utcán állva való ingetegésnek egy üres parkolóhely előtt. Pár napig ez még ment, aztán a lucskos, csúnya, bútól nehézre rakott sötét februári délután, amikor az életnek alig van értelme azon túl, hogy egyszer majd biztos tavasz lesz, és nagy társasági élet, kacagások a feszten, beült egy bolt portálja elé, és kirakott az utcára, a hegyes orrú, western stílusú, tisztára suvickolt cipője elé egy kapuccsinós elviteles poharat, mögé pedig két sorban öt-öt darab üres konzerves dobozt, evvel a szinte művészi, de mindenképpen nem átlagos, majdnem ártisztikus és kérdéseket felvető kreációval, hogy miért is nem elég egy üres pohár, és miért kell még tíz doboz, tán a szükség mértékét mutatja?, kéregetni kezdett. Nem dolgozni, kéregetni. Könyörögni. Kuncsorogni. Ha valaki elment mellette, száttárta a karját, mintha azt mondaná, hogy dolgoznék én, de ez van. Ő a legrégebbi motoros itt, a szakma nagy öregje, vagy húsz éve tolja, és eddig ilyen soha nem fordult elő, hogy ne menne az műszak olajozottan. Koldul. Rászorul. Kérincsél. Módjával, kellemmel, stílussal, de azért akkor is. Ez a vég. Az napi több tízezret tejelő, kissé erőszakos üzlet halála.


De nem végleg. Pár napra rá foltokban lassan visszaszivárogtak. A kalapos el se ment, kihúzta itt, a sapkás láthatóvá vált nappal, ahogy fel s alá grasszált, bár nem parkolózott, és az egyik suhanc, aki estére mindg eszméletlenségig be volt állva, akár volt aznap üzlet, akár nem, valamiből futotta drogra, a leglucskosabb téli esték egyikén újra rátalált az iparra. Kiállt, az nem is volt állás, inkább háromméteres ellipszoid körökben való dülöngélés és elkezdte lengetni a karját, hogy ide parkoljatok, ahol nem is volt üres hely. Rekedtes hangon érthetetlen mondatokat darálva, még a 70-es trolinak is intett, lehet, hogy nagy piros sportkocsinak látta, amiből a piros cipellős nőjét hurcoló dzsigoló majd ezrest lenget be, amit a bitcoinon kaszált. Az üzlet hevenyészve újraindult. Vagy próbált újraindulni az illúziója, ahogy a kövek közül a fű kinő. És ezen egyáltalán nem lepődött meg senki, se az utolsó percben borral a boltból hazaszaladók, se a kutyás nők, akik ilyenkor este, közvetlenül a nyolcas záróra előtt is szívesen lejöttek a pórázon futatott ebbel, hiszen nekik nem kell takarodni nyolckor, ötszáz méteren belül maradva, és amúgy is, mivel mással üssék el ezt az unott februári estét, társaság híján, amit a kutya van hívatva pótolni, és hadd élvezzék ki egy kicsit, hogy nekik végre valami olyat szabad, amit senki másnak nem. Sétálni este Budapesten.