az index
 
Termál.

- Marcikát ismeritek?
- Neeem.
- Na, van neki egy nője, együtt élnek, és van egy tehermentes vadonatúj pesti lakásuk, amire harminc évig nem kell költeni és két jó fizetésük, gyerek nincs.
- Az igen!
- És negyvenezres vacsorákkal meg külföldi utakkal villog folyton. Tudod mennyire lógnak ki evvel a társadalomból felfelé?
- Mennyire?
- Hát szerintem ennyire, abszolút a top, a krém, a felső tízezer alja - áll ki a gőzölgő forróvízből a huszonéves szakállas srác gatyáig, ujjával az ég felé mutatva.
- És te?
- Á, én anyámnál lakom még.
- És a meló?
- Kiléptem fél éve az egyetemről, azóta keresgetem.
- És miért?
- Miért, miért havi száznegyvenet adtak azért, mert leadtam heti három órát, és még behivatott a dékán, hogy ugye az a bajom, hogy itt nem értékelik eléggé a képességeimet?, és majd jöjjek vissza tavasszal.
- Ja, az én szememet is kettőkilencvennel szúrják ki. És visszamész?
- Egy lószaaart. Inkább interjúkra járok azóta.
- Eredmény?
- Még semmi. Folyton madárnak néznek, hogy írogassak ingyen jelentéseket a felvételiztetőnek, amit majd ő a főnökének bemutat, hogyan lehet a cég árbevételét növelni.
- Meg tudnád csinálni?
- Meg hát. De ingyen nem. Megmondtam neki, hogy ha én adatot elemzek, rossz kedvű leszek, és ha én rossz kedvű leszek, ő is nagyon rossz kedvű lesz!
- Aztán így mi lesz?
- Tán visszamegyek Koppenhágába. Nem akarok elmarcikásodni.
- Miért?
- Közös tulajdonú a lakás, az összeragasztja őket, és ha megromlik a viszony, nem lehet a kapcsolatból egykönnyen megpattanni. Mint ahogy én leléphetek anyámtól.
- Azaz?
- Lóvé van, szabadság nincs. Na akkor én fordítva, inkább a szabadságot választom.

Budapest, 2024 január

---

Osztálytalálkozós dumák

- Neked már vannak unokáid?
- Nem, nekem gyerekeim sincsenek.

- Neked már vannak unokáid?
- Á dehogy, kilátás sincs rá, a gyerekeim nem akarnak gyereket.
- És akkor mijük van, kutyájuk vagy macskájuk?

- És felmerült benned, doki, hogy Nyugatra mész dolgozni 10-szeres fizetésért?
- Fel, de aztán lett három unokám itt Pesten.
- Pech.

- Neked nagy szerencséd van.
- Miért?
- Alapból annyi az eszed, hogy hiába rombolod az agyad tudatosan, még mindig sokkal több marad, mint itt az átlagnak.

- Te mit csinálsz?
- Tanítok az egyetemen.
- És miből élsz?
- Uppsalában, te hülye.

- És a gyerekek?
- Fogalmuk sincs, mihez kezdjenek.
- Szervusz, sorstárs! Állandóan pénzt kérnek, mi?
- Ne is mondd.

- A lányom patológus lett lenn egy déli államban.
- És?
- A múltkor UPS-szel házhoz küldtek neki egy szívet, a gyerek azt hitte, játék jött!

- Neked milyen hobbid van?
- Teheneket tartok.
- Paraszt lettél?
- Dehogy, mindig az voltam, ez csak hobbi.

- Vajon Szentgotthárdon van még kaszagyár?
- Miért kérdezed?
- Ennyire emlékszem földrajzból.

- Japán cégnél vagyok vezető.
- És, sokat jársz Japánba?
- Sose voltam, svájci a központ.

- Mi lett belőled?
- Külügyi területre mentem.
- Oh, te szegény.
- Miért?
- Nem érted, miért?
- De.
- Akkor jó.

- Majd én fizetek.
- Bankár lettél?

- Úgy emlékszem, hogy 86-ból lógok neked egy sörrel.
- Igen? Akkor inflációval növelt értékkel fizesd ki.
- Oké, mit kérsz?
- Egy sörgyárat!

- A lányok egyáltalán nem öregszenek, csak a fiúk.
- Te most szórakozol?
- Nem.
- Legyél őszinte.
- Teljesen?
- Inkább ne.

- Jól megszívatom az állami egészségügyet.
- Mivel?
- A hajléktalan betegeimet addig irányítgatom, amíg kénytelenek felvenni őket!
- Sok van?
- Csak az, majdnem, meg politikus!

- Hát te, matektanár lettél?
- Igen, de előtte szültem hat gyereket
- Úristen! És a munka?
- Az utána jött, 16 évvel később kezdtem el tanítani, mint a kortársaim.
- És?
- A kiégés is 16 évvel később fog eljönni, mint nekik, haha!

- Unod az Államokat?
- Igen. Azt tervezzük, hogy majd részlegesen hazaköltözünk.
- Hova?
- Firenzébe. Európai honvágyam van.

- Te mit csinálsz?
- Semmit.
- Tényleg?
- Tényleg, eléldegélek abból, amit eddig kerestem. Egész évben nyaralás!
- Nem unalmas?
- Kurvára nem!

- Elváltál?
- Igen, de össze se házasodtunk.
- És?
- Most újra együtt élünk. Így sokkal jobb!

- Belőled mi lett?
- Még sosem volt főnökön és sosem kellett munkahelyre bejárnom.
- Nincs több kérdésem.

- Te, azt nézem, hogy itt senki nem lett híres. Sikeres igen, de híres nem.
- Hogy érted?
- Hogy senkinek nincs benne a neve sajtóban.
- Be is baszna!

Budapest, 2023 szeptember

---

Trust

Az étteremben felejtettem a hátizsákomat. Bakker.

Amíg sétáltam vissza, át az autómentes belvároson, csak buszok suhantak, meg taxik és bringák, egy háromfős társaság lépkedett mögöttem, egy fiatal amerikai pár, fehér lány, kínai fiú, meg egy norvég nő, úgy negyven körül, vagy tán több is, festetlen, kicsit őszülő rövid haj, sehol nem láttam ennyi festetlen hajú, minimális sminkű, büszkén őszülő, ápolt és szép idősebb nőt, jókedvűen, gyakran felnevetve beszélgettek a város gasztronómiai kínálatáról, hol érdemes enni, milyen borbárt találtak, hol vannak jó koncertek. Kicsit le is lassítottam, hogy jobban halljam őket, úgy csinálva, mintha a telón olvasnék, a norvég nő ment mellettem, utolértek egy ponton, és nagy meglepetésemre a nő hátulról jobb kézzel átkarolta a vállam, mondott is tán valamit, én meg szabadkozva, nagy zavarban, hogy bocs, épp olvastam, azért nem vettem észre, hogy jönnek. Nem is értettem, mi akar lenni ez a nagyon szoros, csak közeli barátokra jellemző testi kontaktus, az átkarolás, mit akarhat tőlem?, de nem volt benne semmi, ahogy ránéztem, csak mosolygott, csak annak a tudatása volt, hogy bocs, most akkor megelőzünk téged. Nem csak átkarolt, de egy pillanatra kicsit meg is szorította a vállam az ujjaival, máshol ezt nagyon furcsának vélném egy ismeretlentől, sőt, ha jól belegondolok, soha nem is tapasztaltam hasonlót. Délen se, ahol gyakoribb a testi kontaktus. De nem akart tőlem semmit. Csak törődött velem, hogy itt vagyunk, jövünk, állj félre egy picit, ha már ennyit együtt gyalogoltunk, szinte ismerősökké váltunk, ennyi gesztus jár neked. Kedvesség volt benne, semmi több. Törődés a másik, ismeretlen, pár percre az utcán a társaságunkba keveredett emberrel. A keze helyét még sokáig éreztem a vállamom. Most is.

Egészen a fjord partján lévő vendéglőig együtt mentünk, hosszan magyarázott az amcsiknak, hogy milyen a város. A pincércsaj felismert, egyből hozta a hátizsákomat mosolyogva, tudta, miért jövök, azóta se néztem meg, megvan-e benne minden, mert nem is kérdés, és még a gondolat is szégyenteljes volna, azt feltételezni, hogy kivett belőle valamit. Miért tenné? Megbízom benne, hogy nem, és végülis ez a bizalom adja a jól működő társadalom alapját. Meg azt, hogy szociális lényként jól, otthonosan érezzük magunkat benne. Hogy fürödjünk a bizalomban.

Osló, 2023 szeptember

---

A Blahán, a Blahán.

Kora reggel, csak a dohánybolt van nyitva, reggeli vidéki melósok és éjszakából düledezők vegyesen állnak előtte. Egy elég fekete csávó bemegy vízért a magyarul beszélő csajának, aki nem nagyon tud járni, de szomjas, az oszlopot támasztja. Aztán kijön, beleköt egy fickó.
- Te meg mit tolakszol itt, te buzi néger!
- Mit mondtááál?
- Buzi néger.
- A kurvaanyád, ezt te mondod?
- Miért, bazmeg?
- Miért, bátya, te feketébb vagy, bazmeg, mint én!
- De én cigány vagyok!
- Na, én meg egy feka magyar. És?

Ennyiben maradtak a színeket illetően és ki-ki ment dógára.

Budapest, 2023 augusztus

----

Dagály

Az állami strandon-uszodában két pénztár van, az egyik a téli, ami bent van a fedett, nyáron nagyjából hűtött részben és egy ideiglenes nyári kint, ami a nyári sokszoros forgalom kiszolgálásának célját szolgálja. Ez előtt forróbb napokon sokan állnak sorba, a legutóbb hétvégén az úszásból bérlettel kifelé menet azt láttam, hogy több százan, sokan gyerekkel, várakoznak a tűző napon, mert persze fa nem sok van ültetve a térkőerdőbe, egy vékonyka vérszilva és két csenevész, nem locsolt platán, az öntözőrendszer nem működik, nem sok árnyékot ad. Teszik ezt annak ellenére, hogy bent az épületben alig egy tucatnyian vannak a pénztár előtt, és a belépőket ott ugyanúgy meg lehet venni, hűvösben, legfeljebb 10 perc alatt, olajozottan. Ehelyett mégis a fél óra vagy több, tűző napon való fővést választja a többség. Vajon miért?

Persze biztosan sokan vannak, akik nem is sejtik, mert nem járnak ide gyakran, eseti, egyszeri vendégek, hogy bent is van pénztár, idejönnek a kánikulában pancsolni, látják, hol a sor, és egyszerűen beállnak oda, ahol mások is állnak. Mert bizonyára a már ott állók jól tudják, hova kell állni, követik a mintát, amit látnak. De nem jól tudják, itt a többség óriásit téved.

Elvégeztem egy kísérletet, induláskor merő segítőszándékból, csak aztán lett belőle kísérlet: a sor derekán állók egy csoportjához odamentem, és szóltam nekik, hogy nem érdemes itt főni a napon, ne tegyék, amikor bent tizede akkora a sor, sokkal gyorsabban megkapják a jegyet, ráadásul nem kapnak gutaütést a harminchárom fokban, ami a térkövön negyven. Senki nem állt ki. Senki. Pedig ott izzadt egy anyuka is három nyűgös gyerekkel, nekik különösen szívesen segítettem volna.

Úgy vélhették, hogy amit állítok, csupán csak egyetlen, bizonytalan eredetű vélemény a többség sokaságának, több száz embernek a véleményével szemben, akik a kinti sorban állást választották, csak jobban tudják, és lehet, hogy attól is féltek, hogy ha feladják az itteni pozíciójukat, amelyet jelentős idejű sorban állással nyertek el, még rosszabb helyzetbe kerülnek, később jutnak be, ezért inkább kitartottak a rossz döntés mellett. Vagy az is benne volt, hogy ha kiállnának, akkor a kiállással el kellene ismerni, hogy mekkorát tévedtek a kinti sorba való beállással, és az ember azt nem szívesen ismeri el, hogy mekkora balek volt. Nem jó érzés. Rossz lóra tenni rossz, beismerni még rosszabb.

Azért próbálkoztam még egy kicsit, hátha mégis, odamentem pár másik emberhez, végül egyetlen, az angolt olasz akcentussal beszélő, alighanem másnaposan kókadozó férfit sikerült átfordítanom, aki a sor vége felé állt. A több százból. Nagyot nyert a sorváltással, persze a nagy nyeresége annak is volt köszönhető, hogy mások nem tartottak vele, időnként igen nagy érték tud lenni nem engedni a pszichózisnak és nem a többséggel tartani, hanem a józan ésszel.

Budapest, 2023 augusztus

---

Ibolya

Reggel a piacon, Hannovermarkt, kiváló pakisztáni laposkenyér van, két idősebb hölgy, szépen megcsinált hajjal és gurulós kocsival, azon tanakodnak, hogy milyen paprikát vegyenek a lecsóhoz. Van a hagyományos fehér, az erős húsos "balatoni" zöld, hegyeserős. A többi standtól, ahol arab meg török fiúk árulnak nagyon olcsón zöldséget meg gyümölcsöt, teljesen eltérő a pult választéka, van ribizli is meg feketeszeder. Az eladóval magyarul diskurálnak, locsifecsi, miközben az a többi vevővel persze németül, végül a klasszikus zöldpaprika mellett döntenek, és apróval, egy-két eurósokkal fizetnek. "Fiatalember, itt vegyen, itt a legjobb Bécsben a paprika, Marika minden nap jön otthonról friss áruval, amikor van piac."

A bevándorlónegyedben, ami amúgy tök civilizált, egészen kiváló kávéházban remek reggeli, a hely tömve, vegyesen helyiek és turisták, a személyzet szinte teljesen magyar, a konyha is, hallom távolról, ahogy repül a cifra káromkodás, a reggeli bőséges és remek, egg benedict, rántották, klasszikus bécsi reggeli, palacsinta, mini hambi, finom kenyér és zsömle, a kiszolgálás kicsit másnapos és kapkodó, lemarad a zsömle, a villa, de nagyon igyekvő és jókedvű. A pincérsrác vegyesen németül, angolul szolgál ki, hozzánk magyarul beszél, de pár szót felszedett törökül is. "Figyelj, mi itt leszünk, gyertek máskor is". Alap hely, kerületeket érdemes átszelni érte, de nem azért, mert magyarok, hanem azért, mert nagyon jók. És elégedettek és törekvők, a mozdulataikra van írva a nyereségérdekeltség, a vendég nagyon szívesen látott, nicsenek ferde pincérnézések.

Pályaudvar előtti tér, vannak rajta arcok, mint a Blahán, műanyagflakonból fogyó bor, sörösüvegek mindenfelé az olcsó döneres meg a meki körül, párakapu, feszkó nincs, de kiütés már délelőtt igen, láthatóan visszatérő törzstagok üldögélnek semmittevően, minden nap ugyanazok. Két nagy puttonyos ember jön, üvegeket dobozokat, kartonokat gyűjtögetnek, és arról beszélnek, hogy "az osztrákok mennyi értéket elszórnak".

A Billában erős tájszólásban a sorban három srác dumál, üdítőt meg sört vesznek késő este, hogy "a Józsinak könnyű, more, mert ő perfekt német, more".

Az árnyas kertvendéglőben, klasszik bécsi konyha, húsleves, pörkölt, rántotthús, tojásos nokedli fejessalátával meg barackos gombóc, jól szituált koraharmicas pár, a fiú olyan informatikusforma, a nő terhes, arról diskurálnak, hogy mit mondott a doki az utolsó látogatáskor. "Higgyünk neki, ő biztosan jobban tudja, vitaminokat bevetted ma reggel, ugye, cunci?"

Rangos modern múzeum belső kertjében étterem, ázsiai beütésű választék, sushi burrito, dimsum, gyoza, uramaki rolls, bulgogi, bibimbap, pokebowl, thai curry japán curry katsudonnal, bahn mi, bao, udon, osztrák elem egy árva kolbász, az üzletvezető magyar srác, azonnal magyarra vált, nagy igyekezettel kerít asztalt a legárnyékosabb helyen, végig odafigyel és megkérdezi, minden oké-e, ételt ajánl, de nem a jattért teszi, ahogy ez sokszor tapasztalható, mert fizetni nem ő jön, hanem egy ázsiai alkalmazott, kifelé messziről és vigyorogva integet, hogy "gyertek máskor is".

Hofer, idősebb nő vásárol be jó alaposan a lányával, az alapanyagokból láthatóan több napra és főzéshez vesznek dolgokat, az idősebb nő fizet kápéval, egy százassal, a mondatfoszlányokból csak annyit hallani, hogy "paprikáskrumplit mindenképpen főzök a kicsinek, mert azt nagyon szereti".

Felülre pozícionált, 15 eurós hambis amcsi lánc a drága Grabenen, 20-as alatt nem jösz ki, Pesten nincs, irgalmatlan tömeg, fél órát is várni kell, a kiszolgálás gyors, de a konyha úszik, nem bírja a borzasztó erős keresletet, szétszedik őket. A pult mögött teljesen vegyes társaság, fekete fiú, iráni meg pakisztáni lányok, németül és angolul pörög a kiszolgálás. Már csak a papíron látni, ki vette fel a megrendeléseket:

Ibolya.

Bécs, 2023 július

---

Szöuli karantén.

Eleve már indulás előtt pont ettől féltem, hogy hiába a négy oltás, hiába a tünetmentesség, mivel egy héttel korábban Pesten covidszerű tüneteim voltak, enyhe nátha, levertség két napig, végtagfájdalmakkal, takonykór, semmi extra, hálisten működnek a zseniális nyugati oltások, nem kerülsz kórházba, a tudomány csodái, de a házi teszt szerint pozitív, és mi van, ha kint is pozitívra tesztelnek, és az ottani szabályok szerint bevágnak egy hét karanténba. Na jó, ne legyünk lúzerek, menjünk el az út előtti kötelező tesztre, koreaiak azt is kérik, és ha az negatív, akkor vágjunk bele, múljon ezen, utazzunk, erről szól az élet, hogy kockázatokat vállalunk a hozamért cserébe, és Szöulba menni hozam, meg ugye ott a repjegy, azt se kéne kidobni. Honi teszt negatív, alaposnak tűntek a Szófia utcában, koreai egyetemre készülő magyar csajokkal teszteltek, mintavétel két helyről is, orrból meg garatból, lágyan és finoman, honnan ez a pihepuha kíméletesség?, gyerekosztály, mondja a piaci melóval, teszt 18 000, különmunkázó, vasárnap kora reggel is kedves nővérke, usgyi hajrá, irány a reptér, minden klassz, éjjel utazás, 10 óra, gyorsan, akár 1000-el száguld el a gép mindenféle retkes autokrácia fölött, reggel a szöuli reptéren aztán megint tesztelés, diákok dolgoznak a tesztállomáson, kik mások, paravánok mögött, iparszerűen, kinyúlnak egy kesztyűben és kíméletesen veszik le a kenetet. Majd küldik e-mailben, addig szabadság. Tuti negatív lesz. A hotelszoba elfoglalása, városfalás, evés, ahol lehet, micsoda egy lüktető megapolisz, te úristen, ez itt a jövő, kétszer négysávos autópályákkal a reptérről, 100 híddal, 600 moltoronnyi épülettel, vertikális farmokkal, aztán délután jön az e-mail, hogy önt pozitívra tesztelték, töltse fel az eredményt a kötelezően letöltött állami appba, aztán majd keresik. Na, kurvajó. Basszameg. Hogy egy hétig ki se tegyem a lábam? Egy influenzába fulladt, legyengült volt világjárvány miatt, amikor mindenkinek elérhető az oltás? Hasmenésért se zárnak karanténba. Szingapúr is épp lazít, már maszk sem kell beltéren, pedig ő aztán vasszigor és Ázsia. Addig is a feltöltést lehet húzni egy fél napot, 24 óra a szabály, egy kis városi túra még belefér, reggel majd feltöltöm. Így is lett, este lálblerohasztó mindentlátniakarás, aztán másnap egész nap kushadás a hotelszobában, hátha keresnek. Jól kalkuláltam, délután kettőkor felcsörögnek a recepcióról, hogy Dongkikong vagyok a Korean Health Authoritytől, borzasztó angolsággal, mintha Szabadeurópát hallgatnád, amit zarvarnak a komcsik 86-ban, önt pozitívra tesztelték, ezért egy hétig maradjon a szállodában. Jól van? Jól vagyok. Tünetei? Nincsenek. Magasság? 185. Súly 85. Oké, Mr., kérdés? Jövő hétfőn elutazhatok a repülőmmel? Nem, akkor még nem jár le a karantén. Egyéb kérdés? Nincs. Anyátokat.

Azért lehetett volna rosszabb, például egy "government facility" vendégszeretetét élvezni 7 napig, a költségeit persze fizetve, heti 800 dolcsi, ez is benne volt a pakliban, a jogszabály szerint csont és kérdés nélkül bevághattak volna. Se ki se be az állam ölén, na ne. Csak azt ne. Ez ahhoz képest még vidám karantén, gondolom, nem zavarja őket, hogy jó bevételi forrás a hotelszektornak, nem vehetik már túl komolyan, hiszen ez egy bohózat innentől, ráfoglalok két plusz napot a hotelre, 50 dollár/nap, igazán olcsó. Vajon leadták a képem a recepciósoknak, hogy ha kimegyek levegőzni, jelentsék? Aligha, ezek nem állami alkalmazottak, miért dolgoznának az államnak ingyen, és úgyse ismernének fel a sok hotelvendég között. 185 magas, 85 kiló, európai, olyan számos lehet. Egyik európai olyan, mint a másik, főleg maszkban. Olasz, francia, magyar, cseh, román, német, baszk, szárd, tök hasonló. Ugyanaz: nem ázsiai. Egyformák vagyunk, mi, európaiak. Pláne maszkban. Az a jó kis maszk! Símaszk kéne. Tegyünk már egy próbát, csak egy percre. Mi történhet? Semmi. Ki egy percre és vissza, kutya nem szól hozzád. Forgóajtón ki, forgóajtón be. Mintha levegőzni mennél, vagy egy sörért a sarki boltba, 3-4000 won egy doboz. Vissza lifttel a 20-ikra. Lefekvés. Fűtött vécéülőke. Ezek az állami alkalmazottak tuti munkaidőben dolgoznak csak 8 és 6 közt, miért jönnének ki csekkolni hajnalban vagy késő este? Hajnalban meg este legalább lehetne sétálni a szabad levegőn. Igaz, 10 000 dolcsi, meg egy év börtön is lehet a bünti. Ezt azért még mérlegelni kell. De tteokbokkit enni a piacon, meg levest, meg töltött tésztát, meg véreshurkát, tíz percre van gyalog. Á, nem lehet, a hülye szabály az szabály. Egy hét, mi az, nem a világvége, legalább kiolvasom az új Nádas regényt, Kisorosziról szól, amit az útra hoztam. Hatszor. Szöulban. A magyar vidéki nyomorról, tájékozatlanságról és kilátástalanságról. A szorgalmas sváb, a törekvő zsidó, bárki, aki többet akar, mint mi, a dolgozó polgár, a polgárosodó gyűlöletéről. És millió más árnyalatról. A hangyaszorgalom megapoliszában, felhőkarcolókat lesve, ahol szabad szemmel látni a tőkekoncentrációt, a viruló kapitalizmust, az egyedüli működő rendszert, inkább a hamburger, mint a müezzin, mellette a múlt nyomait, az apró, egy-két szintes épületeket műhelyekkel, ahol mindenki szerel, barkácsol, berhel valamit és robogókkal szállítja a napi megélhetéshez az árut. Mintha két utca között időugrani lehetne 1955 és 2022 között. Miközben hét napig csak bámulom fentről az utcát. Meg hogy hogy áll a holland gáz. És látni, ahogy a magyar állam, a balekok balekja, bevásárol augusztus végén a legtetején, hol máshol. És nem menni sehova. Mert ez a másik állam azt mondta.

Részeg kuvaiti srácok jelentik a társaságot egyik este a hotel előtti kijelölt, kibrusztolt „levegőzőn”, eljöttek bulizni Szöulba, ott dohányoznak vadul, előtte Phuketen voltak, ahol szar volt az idő, esett, itt feltúrják a várost az éjszakai életért, egyenlő csajok, végre szabadon isznak, mert otthon nem hagyja nekik a vallás. Miért, te vallásos vagy, kérdik bátortalanul, egy fenét, na ugye, hát mi sem vagyunk hülyék, a vallás az ostobáknak van, egyébként is, akik a vallás miatt nem isznak meg egy sört sem otthon, azok helyette valami drogot tolnak, ami sokkal súlyosabb és kicsinálják magukat. Kreket. Egyetértesz? Akkor te is egy liberális ember vagy, haverok vagyunk szellemileg, pokolra a vallással, mondja a kuvaiti 30-as csávó, és eljössz velünk a városba pár sörre? Nem lehet? De kár. Most nem. Itt legalább nem 350 dollár egy üveg viszki, mint otthon, és nem kell feketén venni, dílertől, ez nekünk nagy szabadság. Jó nektek is ott Európában. Heló, kuvaiti srácok, working for oil company, jön a taxijuk. Inkább Viber a családdal, de messze vagytok.

Máskor egy jócskán 70 fölötti olasz házaspárral kezdődik beszélgetés, egyetlen lányuk van, Marietta csak 30+, velük jött, szingli, jó későn szültek, együtt róják a várost, és nagyon hiányzik már nekik egy jó kávé, főleg Marionak, aki igazán fess úr, egy kiöregedett firenzei múzeumigazgató eleganciájával lapozgatja a mindenki mobilozik Koreában igazán régies papírtérképet. Á, Ponte Vecchio, na ott tudok egy jó helyet. Elmondanám neki, hogy a piacon van az Onion, a Dongdaemun Marketen a bejáratnál, nyitás 11-kor, Európaimitáló koreai hipszterek csinálják nagy felhajtással, ott igyon, kiváló az espresso, de erről ekkor még nem lehet ismeretem, csak a karantén után. Te honnan is? Budapestről? Érzem a borzongó tekintetet, de aztán tán az olaszomat hallva megkönyörült rajtam, az olaszok hálásak még a tört olaszért is, és nem alázott meg, hogy honnan, de ott van rajta az emberen mégis a felelősség, hogy tehet róla, még Szöulban is megtalál a szégyen. Na persze a talján barátainknak sincs oly sok büszkeségre okuk az elmúlt húsz-huszonöt évért, a sok közbohócért, de ők legalább kirúgják őket kétévente, mert kirúghatják. A felesége mindig hallgat, csak szemmel irányítja az urát, 40 év rutinja biztos van benne, magas farmerben is elegáns, idősen is szép nő, okos és figyelő tekintettel, mint egy még ugrani képes párduc. A beszélgetés közben rájövök, milyen otthonos európaiakkal beszélni. Ismerjük egymás. Itt MI vagyunk egymás közt, szomszédok és rokonok. Ugyanúgy önt el minket az igazi szénhidrát, a kenyér éhe, a sok rizs után. Na és velünk jössz egy kávéra? Á, tán majd holnap, most ideköt a kötelesség. Buona giornata.

Egész végig csak egyszer hívtak. Utolsó nap, akkor már felbátorodva, tkp. már felszabadulva zárlatból, reggel lementem a nénihez meg a férjéhez az apró bódéba rántottás toastot reggelizni 3000 wonért, 900 Ft-ért, és 7-kor ott eszem állva, amikor megcsörgették a koreai számom. Ki az úristen hívhat, senkinek nem adtam meg, kivéve egyet. Tök halandzsa duma, tán nem is koreai volt, hanem ki tudja, milyen, spanyol?, nem, azt érteném, lökte, tolta, csak az „info”, „hotel” szavakat véltem belőle felfedezni, és hiába mondtam neki, hogy váltson angolra, folytatta a hablatyolást, majd lerakta. Eléggé beszartam, lehet, hogy pont utolsó nap várnak a recepciónál a hatóságtól, és csekkolnak, hogy bent vagyok-e? Rohanás vissza, zuhog, 10 perc, sehol senki, a recepciós álmosan kávézgat. Azért megkérdezem, nem kerestek-e vagy nem hagytak-e itt nekem valami papírt, a nevemre elbocsátó szép üzenetet, hogy mehetek dolgomra isten hírével. Semmi. Csak azért kérdem, mondom neki, mert felhívtak egy koreai számról, nem értettem, mit mondtak, de hátha azért, mert hagytak itt nekem valamit. Mutassam a számot. Felhívja. Beszél két percet vele koreaiul. Van kolumbiai ismerőse? Kérdi a recepciós. Nekem? Egy szál se, honnan lenne. Mi a túrót kombinálnak ezek az egészségügyisek, mi közöm a kolumbiaiakhoz Szöulban? Miért kérdi? Csak azért, mert egy kolumbiai taxisofőr hívta, fuvarra jött, biztos félreértés, rossz számot hívott, ne is törődjön vele. Ennyi? Ennyi. Huhh, leizzadtam, ezt megúsztam.

Véget ért a szöuli karantén. Olyan lebegés, mint leszerelés után, akkor volt hetekig ilyen eufória. És most kezdődik a drága szabad élet újra, ráfér az emberre olykor tán egy kis rabság, hogy onnantól minden napját, minden apró pillanatát, ízért, fényét, legapróbb botlásait is megbecsülje a visszaszerzett hétköznapi, elemi szabadságnak, ami úgy kell, mint a levegő, nem veszed észre, ha van, de ha nincs, ha elveszik, akkor hirtelen minden egyéb igény megszűnik és semmi más nem kell.

Szöul, 2022 augusztus

----

Húsvéti Egg Benedict

“Te figyelj, ha már így megkérdeztél, hogy vagyok ezzel, én elhatároztam, hogy oda soha többet nem fizetek adót, nem megyek haza, nem etetem se a rabtartókat, se az idiótákat, akik őket választják, az nekem már nem hazám, megszűnt az érzelmi kapocs, ki se mondom a nevüket, nekem itt elszakadt a film, egy csipszet nem veszek, egy bugyit, egy melltartót nem veszek, egy fésűt nem veszek, egy zoknit nem veszek, egy szemöldökcsipeszt nem veszek, egy hajtűt nem veszek, egy üveg bort nem veszek meg oda, nem érdekel, ha olcsóbb, mert egyszerűen nem akarom, hogy oda folyjon az adóm, érted?, egy cent se, és nem is csak azért, mert itt jobban keresek, a bécsi főnök se baszogat annyit, hogy igyekezzél már meg mi ez a kosz, hiszen tudjuk magunktól is a dolgunk, igyekszünk is kedvesek lenni a vendéggel, főleg a visszatérőkkel, jönnek osztrákok, törökök, meg magyarok is, mint te, mert én nagyon megbecsülöm az állást, az ezerötszáz euró, ha itt nem is óriási nagy pénz, de euró és nem pitypang és elvagyunk belőle, le is dumáltuk a Zolival, hogy ha jönne gyerek, azt ide pottyantjuk, jó a suli, egészségügy frankó, az is pénz ám, ha nem kapsz ilyet és fizetni kéne magánba, és a kölyök már akkor ide fog belenőni, kitaláltuk ezt már régen, azt ha nem is lesz gyerek, mert nem vagyok ebbe biztos, hogy bevállalom, mert főleg nekem kockázat, kiesni mindenből aztán csak a konyha meg a gálya, engem már ebbe a szabadságba ragasztott bele a jóisten, ebből nem engedek, itt sokkal inkább a magam ura vagyok, és nekem ez fontos, és nem csak az, hogy nincs napi gondom, és futja erre meg arra, és hétvégén eltekergünk és az is belefér, hogy évente kétszer-háromszor felüljünk a repülőre, aztán irány a hávájos akármi, vagy ha úgy fordul, inkább költöm a pénzt tanulásra, mert életem végéig azért én se akarok pincérkedni itten meg a vendégeknek pucsítani, tudod, hogy megy, dobd be magad, Era, mert Era vagyok, és akkor a sokadik sör után azért nagyobb a jatt, leesik egy tízes, de nem kell ehhez semmi durva, csak emberi jó szó és kedvesség, nem is kérik a kollégák, megy magamtól, mert azért én kedvelem ezt a szakmát, a pincérkedést, hogy olyan sok emberrel lehet megismerkedni és beszélgetni, és annyiba kell önteni a lelket néha, de annyiba, mintha nekem sok lenne abból, mintha nekem lélekraktáram lenne, na szóval, jó a brigád, ma is Zoli főz, a drágám, a keze arany, kétezerötszáznál is többet ér, Peti a pult mögött mixel, a személyzeti ebéd meg, hiába van osztrák-nemzetközi étlap, pörkölt volt nokedlivel meg ubisalival, mert néha megkívánja az ember, össze is kéne hoznunk egy saját helyet, mert a csapat már összeállt, ugorj be máskor is és kérdezz rá, mi a mai koszt, ha Edit van itt, vele vagyok váltásba, akkor nála, neked majd hozunk belőle, ha főztünk valami hazait hátul, ja, tényleg, mit is rendeltél, hol a fejem, egészen elfelejtettem itt a nagy beszélgetésbe, ne haragudj, mit is, ja igen, veszem már, mivel kérted? mit lachs oder schinken?, hozom már, bakker, Zolikám, Zoliiii, aranyom, virágszálam, tündérmogyoróm, pörögjön a tányér, hát hol a kedves, drága magyar vendég Egg Benedictjeeeeee?”

Bécs, 2022 Húsvét